Az Európai Bizottság és az OECD az Egészségügyi országprofil című, Magyarországgal foglalkozó kiadványában a hazai ellátórendszer elmúlt két évtizedét elemezte.
A leírtak alapján egyértelműen látszik, hogy bár valamilyen mértékű javulás mutatkozott az ágazat legtöbb területén, nemcsak a nyugati régióhoz, hanem a közép-kelet-európai országokhoz sem sikerült felzárkóznunk az egészségügyi mutatókat tekintve.
- Nőtt a születéskor várható élettartam, ám az összesített rangsorban így is hátrébb csúszott hazánk.
- Az Európai Unió közel 250 régiója között – leszámítva Budapestet és a Nyugat-Dunántúlt – az összes magyar terület a húsz legalacsonyabb várható élettartamot produkáló között található.
- Az EU-ban Magyarországon élik meg a legcsekélyebb eséllyel a nők a 65 éves kort, a férfiak tekintetében is csak Románia van mögöttünk.
- Az egészségben töltött évek számát tekintve ugyan látható előrelépés, azonban ezen mutatónak számítása részben szubjektív alapokon nyugszik, így fenntartásokkal kell kezelnünk.
- Régiónkon belül nálunk a legmagasabb a daganatos megbetegedések, illetve az iszkémiás szívbetegségek halálozási aránya.
- Az elmúlt 20 évben közel egymillió magyar veszítette el úgy az életet, hogy megmenthetőek lettek volna.
- Kelet-Közép-Európában egyedülálló módon kizárólag Magyarországon csökkent az állami egészségügyi kiadások GDP-hez viszonyított aránya 2002 és 2019 között.
- Ezek után pedig nem is meglepő, hogy az élbolyban vagyunk a lakosság általi egészségügyi finanszírozás tekintetében.
Mindezekből az látszik – ahogy a kiadvány is fogalmaz –, hogy „úgy tűnik, az egészségügy nem kiemelt prioritás” hazánkban, emiatt pedig az elmúlt 20 évben nem sikerült olyan mértékben javítani az egészséges élethez kapcsolódó kilátásainkon, amennyire lehetett, illetve inkább kellett volna. Persze a jelenségnek több oka is van: nemcsak az omladozó kórházak, illetve a túlterhelt és mélyen alulfizetett, a szükségesnél jóval kisebb létszámú egészségügyi személyzet miatt alakult így; komoly problémát jelent a hazai lakosság egészségtudatosságának hiánya is – ez utóbbi kapcsán is minimum felmerülhet a mindenkori kormányzat felelőssége.
Az Egészségügyi országprofilban a következőképpen jellemezték az egészségügyünk járvány előtti állapotát:
„A 2000 óta tapasztalható javulás ellenére Magyarország egészségi állapot mutatói még mindig elmaradnak a legtöbb uniós országétól, ami egyfelől az egészségtelen életmódra, másfelől az egészségügyi ellátás korlátozott hatékonyságára vezethető vissza. A dohányzás szintje, a túlzott mértékű alkoholfogyasztás és az elhízás a legmagasabb értékek között van az EU-ban, amely hozzájárul a szív- és érrendszeri betegségekkel és a rákkal összefüggő halálozás magas arányához. Az egészségügyi ellátásra fordított közkiadások jelentősen elmaradnak az uniós átlagtól, és sok magyarnak közvetlenül kell finanszíroznia az ellátását, ami aláássa a méltányosságot. Az egészségügyi rendszer továbbra is túlzottan kórházközpontú, és nem fordítanak elegendő figyelmet az alapellátásra és megelőzésre. További reformokra és beruházásokra van szükség, hogy csökkentsék az EU többi részéhez viszonyított teljesítménybeli hátrányt.”
Javulás pedig azóta sem tapasztalható, sőt Sinkó Eszter, a Semmelweis Egyetem Egészségügyi Menedzserképző Központjának egyik vezetője a G7-nek adott nyilatkozatában azt mondta:
„Az egészségügyi dolgozók szerint az ágazat már nem egy döglődő ló, hanem megdöglött.”
2010 óta nincs saját minisztérium
Papíron ugyan az Emberi Erőforrások Minisztériuma felügyeli az egészségügyet, ám a pandémia megmutatta, hogy mindezt milyen hatékonysággal teszi (azóta már a 46 ezer áldozathoz közelítünk). Sinkó Eszter elmondása szerint mára létrejött egy olyan monolit rendszer, amelyben az ágazat szereplői egyre kevésbé érdekeltek a mérhető teljesítményben – a kormány szerint nem is fontos a teljesítménymérés – , mindemellett a betegek jogainak védelme sem garantált. A vezető úgy látja, hogy ennek a szemléletnek az lett az eredménye, hogy az irányítási és a szolgáltatói rendszer is darabjaira hullott szét:
„nincs olyan pontja a rendszernek, amely úgy működik, ahogy a szakma szabályai szerint kellene. Úgy tűnik, mintha Magyarország kormánya lemondott volna arról, hogy lehet jó színvonalú közellátórendszert üzemeltetni.”
Összességében tehát elmondható, hogy a kormány az egészségügyi szakértők egyöntetű véleménye szerint szakmaiatlanul és átgondolatlanul kezelte a szektor problémáit, ezáltal pedig nem sikerült javítani sem a szolgáltatás színvonalát, sem az ellátórendszer kilátásait. Legfeljebb némiképp elodázták a totális összeomlást azáltal, hogy az orvosok egy részét a béremelés folytán sikerült maradásra bírni az állami szférában.
Így viszont a jelentősebb költés jó eséllyel annak sem teremti meg a feltételeit, hogy a kimeneti mutatókban, tehát a várható élettartamban, az elkerülhető halálozások számában, és úgy általában a hosszú egészséges életre való kilátásban érdemi javulást tudjunk felmutatni.
